Kedves Habony Úr!

Kérem segítsen nekem! Adjon nekem tanácsot,hogy mit kell tennem ahhoz,hogy évente legalább azt a kis ötven millát megkereshessem én is. Igaz fizetni csak utólag tudok, ha már beindult az üzlet,no aztán becsülettel visszacsengetek én is. Bevallom eddig igazi lúzer voltam. Olyan balga gondolatok jártak a fejemben,hogy Tisztesség, Munka, Becsület és hogy majd meghozza a gyümölcsét. Hiszen csak így lehet. Güriztem mint állat, hogy a gyerekeimet el tudjam tartani. Lett is diploma a családban, no meg egy nagycsomó diákhitel. Most életkezdés albérletbe.Pedig dolgoztak ám a gyerekeim is a suli mellett, igaz nem voltak olyan szerencsések mint Rahel ( Tudja, a kis Orbán lány), de azért ők is a saját lábukon állnak.

Na nekem is most kezd kinyílni a szemem, hogy lehetett volna ezt másként is. Nem kicsit kell keresni,sok munkával, hanem sokat-nagyon sokat munkanélkül, hiszen a kicsiből adózni kell, a sokat a kutya nem kérdezi meg honnan van. De talán még nem késő. Hát ezért kérem segítsen nekem. Mi munkanélküliek csak tartsunk már össze!

Valamikor a 80-as évek derekán kezdődött...

Juliskának valahogy olyan rossz a kedve. Elmenne egy kicsit kikapcsolódni, de hát nincsen csak egy nyaralójuk, az meg már uncsi..Hát ennyit tudtak összehordani a cég segédletével. Egy kis tégla, egy kis sóder,cement,miegymás és persze a munkások akik felépítették munkaidő alatt, úgy sem tűnt fel senkinek. No meg egy vezérnek csak kijár ennyi. Gézám nem jó van ez így! Szólt Juliska.Találj már ki valamit, hogy szabadon lehessen több és több! Gézám erősen törte a fejét,hogyan tudna élete párjának kedvében járni. Tudta nem egyedi a probléma, hiszen a többi Vezérelvtársnak is szűkösek a lehetőségei. Hoppá! Nem hiába gondolkodott egy szikra kipattant a fejéből : PRIVATIZÁCIÓ. Ez a jó megoldás. Az állam úgy is eladósodva, nem jó gazda, tehát kerüljön át minden magántulajdonba. A törvények úgy is tele vannak joghézaggal, a kiskapuk meg arra vannak,hogy használjuk őket. Erkölcstelen? Na és.Az mi? Porig leértékelünk minden állami tulajdont, egy kicsit álpályáztatunk az elvbarátok között.Az apró forintokat is kedvezményes állami hitelből törlesztjük. Adózni se kell sokat, arra is kedvezményt kapunk,hiszen megmentjük a gazdaságot...Az ötlet tetszett Juliskának,hiszen így lehet sok-sok nyaralója. Tetszett a Vezérelvtársaknak is,hiszen így mindenki (majdnem) jól jár.                           Csak hogy ez hosszútávon nem jó folyamat, hiszen azért egy jó szocialista országban magántulajdon...No akkor elvtársak mi is legyen, törjük a fejünket. És ismét egy szikra RENDSZERVÁLTÁS. Többpártrendszer. Az az igazi. Vagyunk egy páran a pártba, osztódjunk! Csináljunk sok-sok kicsi pártot! ELVTÁRSAK helyett legyünk   URAK! A privatizációval már megalapoztuk anyagi javainkat, az már csak fial. Senki nem kérdezheti meg honnan,miből hiszen minden törvényes volt, a gazdaságot fellendítettük, nyissunk utat az (ál) demokráciának., azért a gyeplő nálunk marad.                                                                                                                           És Juliskának köszönhetően  így lett Magyarországon vérnélküli rendszerváltás                                           

A szakadék mélyül, nincs aki képviselje a munkásokat. Az értelmiségből kiemelt politikusok egy része megpróbálja ugyan a munkások érdekeit képviselni, de hogyan? Tudni kell a munkás az munkás. Az értelmiségi az értelmiségi. Soha nincsenek egy platformon. Egy munkást, munkás mivolta miatt soha nem emelnek be a parlament falai közé. A próbálkozásért tisztelet...De nem látnak igazán bele a hétköznapi keserves életükbe. Nem látnak bele,hiszen soha nem mozogtak közöttük. Nem mentek velük együtt pl. a gyárba robotolni.Nem érezték,hogy a verejtékező homlokon az izzadtság mennyire tud marni. Mennyire tud marni a szó "mozogj-mozogj vagy holnap már nem kell jönni" Mennyire tud marni a gondolat munkaközben,hogy a megkeresett pénz ugyan mire lesz elég, "vagy etetem a gyereket,vagy ruházom" Reszket a gondolattól,hogy valamelyik lebetegszik,mert hát ugye gyógyszerre már nem futja. Az üres has itt nem csak átérzett, hanem átélt állapot.                                                                                  Na ebből volt már elég. Nem lehet az embereket a végtelenségig rabszolgaként hajszolni. Nem lehet a szegénységet tudatosan a végtelenségik fenntartani. Erre csak akkor van érdemben lehetőség, ha a munkásosztály érdekeit egy valódi munkás képviseli!

Ma van Advent első napja. Mivel idén elég kevés a pénzem,itthon talált gyertyák,tobozok,masnik és egy kis tuja segítségével készítettem el a koszorút. Szegényes,de szép, benne van a lelkem.Eldöntöttem mind a négy gyertyát valakiért gyújtom.
Az elsőt az elhunyt szeretteimért,barátaimért akik már nem lehetnek közöttünk. A másodikat a családomért. A harmadikat a mélyszegénységben élő gyermekekért ( tudjátok a kis gyufaárusokért ). A negyediket azokért akinek nem lesz ki mondja,hogy Boldog Karácsonyt! 
Áldás szálljon minden házra!

Emlékeimbe mélyen bevésődött amikor édesapám elmesélte az Ő gyerekkori karácsonyi emlékeit. Kukorica szárba dugdostak egy egy fenyő ágat, nagymamám főzött szaloncukrot,becsomagolták és azzal díszítették. Volt ám szentestén becsületes koszt is, mivel mamám cselédként dolgozott és ilyenkor az urasága bővebben mérte ki a porciót amit a munkáért kapott. Az a karácsony meg főleg nagyon boldog volt, mert egy kinőtt kopott csizmát is kaptak. Végre mehettek egyszerre is iskolába a testvérével, mert addig a hideg beálltával felváltva jártak, mert nem volt csak egy csizma. Szorult szívvel hallgattam,hiszen mi már úgy cseperedtünk fel,hogy minden évben gyönyörű karácsonyunk volt. Csillogó fenyő, ajándékok meg minden ami kell.                                                                        Most november van,mindjárt itt a szeretet ünnepe és én életemben először nem várom. Nem várom, félek. Félek.Az első év amikor nem lesz karácsonyfa, nem lesz ajándék. Marad a szeretet ezt még nem tudták elvenni tőlünk. Elmondom a gyerekeknek,hogy az együttlét a fontos. Csak azok a fránya reklámok ne lennének,amik nap mint nap éreztetik veled,hogy mennyire szegény vagy, mert hiába a reklámár, nem tudod megvenni. Munkahely nincs,közmunka ilyenkor már nem igazán, talán ha szerencsém van mehetek valakihez takarítani,újkori cselédség.Még jó,hogy kaptunk egy zsák téli kinőtt ruhát a szomszédból, ez legalább megoldva. Szerencsére fánk van, majd ülünk a tűz körül, nézzük a csillagszóró helyett a fát ahogy parázslik. Az is szép, talán majd elmesélem a gyerekeknek milyen volt édesapám karácsonya....Mennyit fejlődött azóta a világ! Tényleg.Mennyit?

Az élet perifériája

Sára és Károly egy borsodi kis településen éltek. Nagyon szerettek volna mindíg gyermeket, de a sorstól ezt a lehetőséget nem kapták meg. Kicsiny falujukban, az össz munkalehetőség egy cipő betétet gyártó üzem és a falut körül ölelő magánkézben lévő föld művelése volt. Az üzem bezárt, a földművelést nagyban gépiesítették. Sára és Károly szeretett kicsiny házukat bezárták és a jobb élet reményében Budapestre költöztek. Mivel annyi pénzük nem volt,hogy lakást béreljenek, külvárosi erdőben húzták meg magukat. Mivel nem volt bejelentett lakcímük ezért nem vették fel őket sehová dolgozni. Alkalmi munkából,kukázásból tartották fenn magukat, de a megélhetéshez szükséges minimumot még így is jobban biztosítottnak látták,mint odahaza. Az erdőben kis kalibát építettek maguknak. Szedett-vetett, lomtalanításból, innen-onnan voltak a darabjai, de ami fontos, hidegtől, nagy melegtől megvédte őket. Míg nem jött a fekete ördög TÖRVÉNY képében. Budapesten nem lehetnek ilyen szeméttelepek! Hajlékukat ledózerolták, a lomizást betiltották. Hová menjenek? Senki meg nem kérdezte tőlük, " mi lesz veletek"! Visszamentek kicsiny falujukba, ám szomorú látvány fogadta őket. Az idő megette a ház falát,összedőlt. Utolsó pénzükön vissza Budapest. Aluljárók,hajléktalan szállók váltakozva. Kéregetés,könyörgés. Jött a hideg tél. Sárát elvitte egy tüdőgyulladás.Talán ha időben kezelték volna... Mi maradt Károlynak? A remény vesztettség. Már nem kér. Ha adnak eszik, ha nem, nem. Tekintete üres. Már csak arra vár, hogy ismét Sárával lehessen.

Van a városunkban egy hajléktalan ember János. Szomorú életútja van,mint álltalában a hozzá hasonlóaknak.          Járja az utcákat reggeltől estig.Boldog ha talál egy még szívható csikket, kukába egy még ehető ételt és onnan ruházkodik is. Kevés ember áll vele szóba, kerülik. Kerülik, mert úgy gondolják jobb nem tudomást venni róla,hogy van ilyen is.                                                                                                                                                        És van egy fiú a városban Ő János.  Otthon reggelente sietve megken egy pár kenyeret, kiflit, és megy a suliba. Találkoznak az utcán a két János. Szerbusz druszám- így köszön a fiatalabb. És a sietve megkent tízórai egy részét odaadja Jánosnak. Ettől mind a kettőnek csillog a szeme, a fiatalabb tovább siet a suliba. Ismered? Rokonod? Kérdezem tőle. Nem csak sajnálom,mert elesett. A tízóraim úgy esik jól,ha tudom,hogy Ő sem éhezik.

A szürke hétköznapokat végre felváltja egy örömteli nap.Várták már az idős lakók. Pista bácsi is felveszi a legszebb ruháját, nézi magát a tükörben, fésülködik. Tele izgalommal,várja a lányát. Várja,hogy eggyütt vegyenek részt az ünnepségen. Eggyütt,mert az olyan jó.Kitotyog a folyosóra, nem messze a bejárati ajtótól leül, hogy biztos rátaláljon a lánya. Ül és várakozik.Fejében ezer egy gondolat, a visszaemlékezés gondolatai. Milyen volt amikor a lánya még kicsi volt,totyogott...Majd kézenfogva mentek az oviba,suliba,kisérte élete szakaszain féltve.                 Közben elkezdődött a mulattság a teremben. Tánc,zene,ének,színház...Az idősek örültek,boldogok voltak,hogy együtt lehetnek szeretteikkel. -Pista bácsi jöjjön be maga is!- nem,mert attól félek nem talál meg a lányom,várok.Lassan vége a rendezvénynek. De Pista bácsi még mindíg ott ül a széken. -Tessék bejönni. Nem,mert alányom jön. Megigérte.Egy könnycsepp lecsordult az arcán. Nem mondja ki, de tudom két éve nem látogatta senki. Az igéret csak az Ő fantáziájában él, mert annyira szeretné..