Az élet perifériája

Sára és Károly egy borsodi kis településen éltek. Nagyon szerettek volna mindíg gyermeket, de a sorstól ezt a lehetőséget nem kapták meg. Kicsiny falujukban, az össz munkalehetőség egy cipő betétet gyártó üzem és a falut körül ölelő magánkézben lévő föld művelése volt. Az üzem bezárt, a földművelést nagyban gépiesítették. Sára és Károly szeretett kicsiny házukat bezárták és a jobb élet reményében Budapestre költöztek. Mivel annyi pénzük nem volt,hogy lakást béreljenek, külvárosi erdőben húzták meg magukat. Mivel nem volt bejelentett lakcímük ezért nem vették fel őket sehová dolgozni. Alkalmi munkából,kukázásból tartották fenn magukat, de a megélhetéshez szükséges minimumot még így is jobban biztosítottnak látták,mint odahaza. Az erdőben kis kalibát építettek maguknak. Szedett-vetett, lomtalanításból, innen-onnan voltak a darabjai, de ami fontos, hidegtől, nagy melegtől megvédte őket. Míg nem jött a fekete ördög TÖRVÉNY képében. Budapesten nem lehetnek ilyen szeméttelepek! Hajlékukat ledózerolták, a lomizást betiltották. Hová menjenek? Senki meg nem kérdezte tőlük, " mi lesz veletek"! Visszamentek kicsiny falujukba, ám szomorú látvány fogadta őket. Az idő megette a ház falát,összedőlt. Utolsó pénzükön vissza Budapest. Aluljárók,hajléktalan szállók váltakozva. Kéregetés,könyörgés. Jött a hideg tél. Sárát elvitte egy tüdőgyulladás.Talán ha időben kezelték volna... Mi maradt Károlynak? A remény vesztettség. Már nem kér. Ha adnak eszik, ha nem, nem. Tekintete üres. Már csak arra vár, hogy ismét Sárával lehessen.