Emlékeimbe mélyen bevésődött amikor édesapám elmesélte az Ő gyerekkori karácsonyi emlékeit. Kukorica szárba dugdostak egy egy fenyő ágat, nagymamám főzött szaloncukrot,becsomagolták és azzal díszítették. Volt ám szentestén becsületes koszt is, mivel mamám cselédként dolgozott és ilyenkor az urasága bővebben mérte ki a porciót amit a munkáért kapott. Az a karácsony meg főleg nagyon boldog volt, mert egy kinőtt kopott csizmát is kaptak. Végre mehettek egyszerre is iskolába a testvérével, mert addig a hideg beálltával felváltva jártak, mert nem volt csak egy csizma. Szorult szívvel hallgattam,hiszen mi már úgy cseperedtünk fel,hogy minden évben gyönyörű karácsonyunk volt. Csillogó fenyő, ajándékok meg minden ami kell.                                                                        Most november van,mindjárt itt a szeretet ünnepe és én életemben először nem várom. Nem várom, félek. Félek.Az első év amikor nem lesz karácsonyfa, nem lesz ajándék. Marad a szeretet ezt még nem tudták elvenni tőlünk. Elmondom a gyerekeknek,hogy az együttlét a fontos. Csak azok a fránya reklámok ne lennének,amik nap mint nap éreztetik veled,hogy mennyire szegény vagy, mert hiába a reklámár, nem tudod megvenni. Munkahely nincs,közmunka ilyenkor már nem igazán, talán ha szerencsém van mehetek valakihez takarítani,újkori cselédség.Még jó,hogy kaptunk egy zsák téli kinőtt ruhát a szomszédból, ez legalább megoldva. Szerencsére fánk van, majd ülünk a tűz körül, nézzük a csillagszóró helyett a fát ahogy parázslik. Az is szép, talán majd elmesélem a gyerekeknek milyen volt édesapám karácsonya....Mennyit fejlődött azóta a világ! Tényleg.Mennyit?