Van a városunkban egy hajléktalan ember János. Szomorú életútja van,mint álltalában a hozzá hasonlóaknak.          Járja az utcákat reggeltől estig.Boldog ha talál egy még szívható csikket, kukába egy még ehető ételt és onnan ruházkodik is. Kevés ember áll vele szóba, kerülik. Kerülik, mert úgy gondolják jobb nem tudomást venni róla,hogy van ilyen is.                                                                                                                                                        És van egy fiú a városban Ő János.  Otthon reggelente sietve megken egy pár kenyeret, kiflit, és megy a suliba. Találkoznak az utcán a két János. Szerbusz druszám- így köszön a fiatalabb. És a sietve megkent tízórai egy részét odaadja Jánosnak. Ettől mind a kettőnek csillog a szeme, a fiatalabb tovább siet a suliba. Ismered? Rokonod? Kérdezem tőle. Nem csak sajnálom,mert elesett. A tízóraim úgy esik jól,ha tudom,hogy Ő sem éhezik.