Karácsonyra készülődvén csomagolgattam az ajándékokat, kicsiknek,nagyoknak,szeretteimnek.

Nem nagy dolgok, jelképesek csupán,hisz nem sok pénz jut erre. A lényeg,hogy együtt leszünk,

örülünk,hogy vagyunk egymásnak.

Nálam ilyenkor már mindíg ég a mécses,mert a lángja lelki békét nyújt nekem. Most valami mégis nem hagyott nyugodni. Valami gondolat ott legbelül. Károly bácsi, aki az utcánkban lakik. A gondolataim körülötte jártak. Én

örülök, várom a családomat. És vajon Ő? Ő mire vár? Tudom,hogy nincs senkije. A felesége meghalt, gyerekük nem lehetett. A karácsony neki olyan mint a többi hétköznap. Vagy mégse?

Hát gondoltam egyet és készítettem egy plusz csomagot. A fiammal átmentünk hozzá,átadtuk neki. Károly bácsi a meghatódottságtól csukló hangon köszönte meg. Ráncos kis kezével letörölte az arcáról a legördülő könnycseppet. Elkezdett mesélni az életéről, a gyerekkoráról, a háborúról. Mesélt a gyönyörű nőről, akivel 40 évet

éltek le együtt. És mesélt,mesélt, ami éppen eszébe jutott.

Jó volt hallgatni, nézni a csillogó szemét! Mielőtt elbúcsúztunk tőle, volt egy kérése még. Hagy dalolja el a kedvenc nótámat!  Nekem nem volt kedvenc nótám ( de ezután lesz ), ezért a sajátját énekelte hálából. Meglepően csengett a hangja és az arca ragyogott. Ez a nóta az egyik legszebb karácsonyi ajándékom lett aszthiszem.

Ballagtunk hazafelé, nem nagyon tudtunk szólni egymáshoz. A csöndet mégis megszakítva a fiam megszólalt:

Anya ugye elmegyünk hozzá máskor is?, Jó volt. És neki is legördült egy könnycsepp...