Már megint hülyének néznek! Egymillió új munkahely! Én még itt tartok. Ennek az igéretnek a teljesítését várom.És várom! Miközben megyek a munkaügyiközpontba, beállok a kígyózó sor végére és reménykedek, hátha...Valahol szégyenlem is magam.Harminc ledolgozott év után keserű pirula amit kaptam. " légyszámleépítés miatt nincs tovább szükségünk a munkádra" Ennyi! és nem több. Senki meg nem kérdezte, hogy mihez kezdesz ezután. Jön a tél, miből veszel tüzelőt, a gyereket hogy iskoláztatod, miből fizeted a csökkentett rezsit?.Kemény munkát végeztem éveken keresztül, cipekedtem, akár 10-12 órában is. Sokszor annyi idő sem volt,hogy egyek egy pár falatot, csak úgy zsebből esetleg,hogy el ne ájuljak.Igazi robot volt. De volt és ezért soha nem szóltam semmit! Szétnézek az emberek között, itt álltalában mindenki leszegett fejjel,csendben várakozik. Van aki még bízik, de vannak akik csak egy pecsétre várnak, hogy megjelent. Hogy együttműködik,hogy akar...Rám kerül a sor, persze semmi. Mint eddig.-Kerestem? Igen. -Nics felvétel!,Sajnálom nem Önt választottuk! Bocsánat, de fiatalabb kollégát szeretnénk! Majd értesítjük! STB.

Ballagok hazafelé. Útközben a főtéren padokon ülnek a közmunkások.A seprű, lapát letámasztva. Esznek. Talán ebédidő. Némelyiknél egy üveg víz, egy szelet kenyér, vagy kifli. Arcukon kiül a közöny, a reményvesztettség. Ők még vajon bíznak? Nem tudom. Én mindenesetre várom az első igéret teljesítését, aztán jöhet a második...